Bükk

A Bükk hegység földrajza

Helyzete és határai

A Bükk az Északnyugati-Kárpátok legdélibb, hazánk területén
"maradt" részének, az Északmagyarországi-középhegységnek legterjedelmesebb és
legnagyobb átlagmagasságú tagja. Bár a Bükk legkiemelkedőbb tetőinek magassága
nem éri el az 1000 métert (Istállóskő, 959 m), 50 (!) bérce emelkedik 900 m,
közülük 11-é 950-959 m fölé!

A szorosabb értelemben vett Bükköt nyugatról a Tarna,
keletről a Sajó völgye fogja közre. Északnyugaton a
Hevesaranyos-Mikófalvi-medencére tekint, amely a Vajdavár-hegységtől (Ózd-Pétervásárai-dombságtól)
választja el. Északon, a Bükkhát hegylábán túl a Szilvás-, majd a Bán-patak
völgyéig terjed. Délen a Bükkalja széles hegylábfelszínével ereszkedik a
Heves-Borsodi-Mezőségre.

A hegység éghajlata, időjárása

(Hevesi Attila)

Mint középhegységeink zöme, a Bükk is Magyarország "hűvös
hegyvidéki területe"-ihez tartozik, a Déli-Bükk É-i kétharmada azok "mérsékelten
nedves, hideg telű", a Bükk-fennsík és az Északi-Bükk "nedves, hideg telű"
változatához. Csupán a Déli-Bükk D-i szegélye, a Bükkhát és a Bükkalja nyúlik le
a "mérsékelten meleg terület"-ek közé, a Bükkháton annak "mérsékelten nedves,
hideg telű", a Déli-Bükk D-i karimáján és a Bükkalján "mérsékelten száraz,
kevésbé hideg telű" változatával. Az évi középhőmérséklet a Bükkaljától a
Nagyfennsíkig 10 °C-ról 7,5-4,5 °C-ra csökken, az évi csapadék mennyisége 550
mm-ről 850 mm-ig nő.

A Kárpát-medence alföldjeihez és dombságaihoz képest - a
Bükkalját a Bükkhátat kivéve - a hegységben a tél hosszú és hideg. Fagyokra
október 10-től már gyakorta kell számítani. November végén, december elején
kissé megnő a csapadék mennyisége, Erzsébet napja után többnyire havazhat is. Az
átlagosan 60-80 cm-ig vastagodó hótakaró "élettartama" 40-100, leggyakrabban
70-80 nap. A havas napok (legalább 0,1 mm hó hull) száma 30-40, a Nagy-fennsíkon
lehet 50 is, a téli napoké (a hőmérséklet nem emelkedik fagypont fölé) 40-60, a
Nagy-fennsíkon a 70-et is elérheti. A hegylábi előterek januári
középhőmérséklete -2 - -3 °C, a hegység belsejében -3 - -4,5 °C. Hosszú, havas
telek után a Bánkút melletti É-i lejtőkön április első heteiben is lehet síelni.
600-700 m-es tszf-i magasság fölött az utolsó havazás április derekán esedékes,
de pl. 1978 V. 11-én és 12-én a "fagyosszentek" is erős havazást hoztak. Fagyos
napok még májusban, június-ban is előfordulhatnak, a Nagy-fennsík 800 m tszf-i
magasság fölött mélyülő töbreiben hajnalonként akár július-augusztusban is.

1975-76 telén sajátos hókár sújtotta az Ómassa környéki
bükkösöket. Kiadós havazás után a fákat vastagon megülő hó olvadni kezdett, majd
- a hőmérséklet hirtelen csökkenése miatt - az ágakon nehéz jégpáncéllá fagyott.
Erős szél kerekedett, s az "üvegerdő" sekély mélységig hatoló gyökérzetű bükkjei
ledőlve egymást fordították ki a földből. 1999-2000 telén hasonló módon dőlt ki
a Molnár-szikla tövébe ültetett feketefenyők jelentős hányada.

A hegység magasabb részein a tél zordságát nagyszámú derült
nap enyhíti. A nehéz, fagyos ködök ilyenkor legomolyognak a hegyhátakról,
fennsíkokról, és sűrű, zúzmarás ködként ülik meg a mélyen fekvő völgyeket.
Vastagságuk és gyakoriságuk a Sajó és a Bán-patak völgyéhez közeledve
megnövekszik. A hegylábak ónos, szürke szitálása fölött ilyenkor a fennsíkokon
gyémántosan csillogó fehér hó és napsugaras, tiszta, kék ég ragyog. A januári
napfénytartam a Sajó-völgyben mindössze 50-55, a hegység javán 55-70, a
Nagy-fennsíkon 70-75 óra. Mindezek következtében a legnagyobb hidegeket nem a
Bükk-fennsíkon (-17 °C), hanem a Sajó-völgyben (-21 °C) mérik (fordított
léghőrétegzettség).

A szomszédos alföldi és dombvidékekhez képest a tavasz késik.
A mogyoró virágzása csak március derekán kezdődik, az áprilisi középhőmérséklet
6-8 °C. (Hegylábak, alföldek: 8-9,5 °C.) Mint a Kárpát-medencében és az
Északnyugati-Kárpátokban mindenütt, tavasz végén - kora nyáron a csapadék
mennyisége lényegesen megnő, az Atlanti-óceán felől érkező légtömegekből (nyári
monszun) a Bükkre május-júniusban összesen 140-165 mm eső hull, ami az évi
csapadék 1/5 része. 2000 nyárelejének bőséges esőzése a kisebb patakokon is
hirtelen támasztott vad áradásokat (Laskó, Kácsi-víz, Lator-patak).

A nyár hűvös. Bár a hegylábi előterek júliusi
átlaghőmérséklete 19-20, az Északi- és a Déli-Bükké csak 18, a fennsíkoké 16-17
°C. Míg az alföldi-dombsági környéken a nyári napok száma (a hőmérséklet
legalább 25-30 °C) 70-75, a hegylábi előtereken 60-70, a hegység zömén 40-60, a
fennsíkok "tetején" a 40-et sem mindenütt éri el. A hőségnapok (a napi
hőmérsékleti csúcsérték legalább 30 °C) száma természetesen még kevesebb
(alföldek: 20-30, Bükkalja D-i pereme 15-20, Északi- és Déli-Bükk 10-15,
fennsíkok java 5-10, legmagasabb része 2-5 nap).

Bár a zivataros és a jégesős napok száma a nyári félévben
(április-szeptember) lényegesen kisebb, mint a szomszédos Mátrában (Bükk: 44-48,
ill. 10-14; Mátra: 44-58, ill. 12-18), a heves július-augusztusi zivatarok a
hegység patakjain időnként (1878, 1958) vad áradásokat támasztanak. Derült
augusztus végi, kora szeptemberi éjszakákon az erős kisugárzás gyakran okoz
jelentős harmat-, sőt dérképződéssel járó lehűlést; a kövekről, bércekről
hajnalban már hideg völgyködök vonulnak végig.

A hegység aprólékosan tagolt formakincse kis területeinek
éghajlatát (mikroklíma) sajátosan módosítja. A déli, délies lejtők, töböroldalak
több napsütést, nagyobb hőmennyiséget kapnak. Ehhez járul, hogy a
világosszürke-fehér mészkő-, dolomit- és riolittufa-kibúvások a napsugárzás nagy
részét visszaverik, szétszórják a környező levegőbe. Ezért itt a sötétebb
kőzetekből álló középhegységekhez viszonyítva hamarabb kezdődik az olvadás és a
virágzás, magasabbra hatolnak az egyes növényzeti övek, gyakoriak a melegkedvelő
és szárazságtűrő fajok.

Az északi, északias lejtőkön, a karsztos mélyedések D-i,
tehát É-ra néző oldalán viszont a világos kőzetek sugárzásvisszaverő képessége
fordítva hat: az oda érkező kevesebb hőből sohasem nyelnek el annyit, hogy azt
kisugározva a fölöttük levő levegőt lényegesen fölmelegíthessék. Ezért e
helyeken marad meg legtovább a hó, a növényzeti övek leereszkednek, s gyakoriak
a hidegtűrő fajok. Egy-egy meredek lejtőjű töbör, K-Ny-i csapású mészkőgerinc
átellenes (É-i, ill. D-i) lejtőin így egymástól alig 50-100 m-re "lakhatnak"
olyan növényfajok, amelyek másutt és általában több száz kilométerre élnek
egymástól.

Vízrajz

(Sásdi László)

Források

A hegység vízrajzi képét a mindenkori csapadék mennyisége
határozta meg, mely jelentősen hozzájárult a völgyek kialakulásához. Napjainkban
a Bükk felszínére éves átlagban kb. 773 mm csapadék hullik. Ennek jelentős része
elpárolog a talaj és a kőzet felszínéről, valamint a talaj mélyebb rétegeiből, a
növényzetről, sőt, még a hó egy része is elpárologhat.

Az el nem párolgott csapadék egy kis hányada záporpatakok,
hóolvadékvizek formájában folyik le, hozzájárulva a völgyoldalak
kőzetmálladékának leöblítéséhez, a hordalékanyag elszállításához. Ez elsősorban
a vízzáró agyagpalákból és vulkanikus kőzetekből felépített területek
jellemzője. A mészkőből álló területeken a csapadék kb. 20-36%-a szivárog be a
mészkő résrendszerébe és vesz részt a felszín alatti karszt kialakításában, más
kőzetfelszínek esetében (vulkáni kőzet, radiolarit, homokkő, gyengén karsztosodó
mészkő) ez az érték lényegesen kisebb. A beszivárgó víz rövidebb-hosszabb
felszín alatti tartózkodás után különféle forrásokban lép ismét felszínre. A
palakőzetek esetében elsősorban a mállott kőzetfelszínből fakadnak kis
talajvízforrások, ha pedig vízvezető réteg (pl. homokkő) is található a
kőzetben, rétegforrások fakadhatnak.

Előbbieknek a vízhozama igen csekély, alig néhány liter
percenként. A rétegforrások mellett viszonylag jelentősek még a vulkanit és
radiolarit kőzetekből fakadó hasadékforrások vízhozamai, melyek akár a 200 l/p-et
is elérik. Egyesek kisebb hegyvidéki létesítmények (erdészházak, turistaházak,
kisebb üdülők) vízellátására is alkalmasak (Hármaskút, Csurgó, Bánkút, Sebesvíz
stb.). Természetesen legjelentősebbek a mészkőből fakadó karsztforrások, melyek
akár több 10 km2-es vízgyűjtőről nyerik vizüket.

A karsztforrások zöme a hegységperemen fakad, de a hegységet
ketté osztó Szinva- és Garadna-völgyben is jelentős források találhatók, a helyi
erózióbázishoz kötődve. Ezek vízhozama a több ezer litert is eléri percenként. A
legnagyobbak Miskolc-Tapolcán és Egerben találhatók. A miskolc-tapolcai
hidegforrások átlagos hozama - a mesterséges vízkivételeket megelőzően -
meghaladta a 40 000 l/p-et (IZÁPY GÁBOR - SÁRVÁRY ISTVÁN 1993a), a 30 °C-os
meleg ág vízhozama pedig a 15 000 l/p-et. Az ugyancsak 30 °C-os egri források
vízhozama egykor szintén 15.000 l/p volt átlagosan. Sajnálatosan a források
vízgyűjtőjén (pl. barát-réti vízbázis), vagy a mélységi karsztokból végzett
mesterséges vízkivételek miatt a források természetes hozama csökkent (IZÁPY
GÁBOR - SÁRVÁRY ISTVÁN 1993b). Ezek a vízkivételek a vizek kemizmusában (oldottanyagtartalmának
csökkenése, szennyeződések megjelenése a mélyfúrású kutak vizében) és
hőmérsékletének csökkenésében egyaránt szerepet játszanak, s ha a termelés nem
változik, a folyamat tovább romlik. A források vizének hőmérséklete általában a
fakadási szinttel fordítottan arányos, a leghidegebbek (6-7 °C) a fennsíki
régióban, a legmelegebbek a hegységperemi erózióbázison fakadnak (Eger,
Miskolc-Tapolca, Diósgyőr, Sály, Kács, Mónosbél). Az itteni források
hőmérsékletének alakításában már a mélybe zökkent, fiatal üledékekkel fedett
mélykarsztból feláramló meleg karsztvizek is szerepet játszanak. A meleg vizek a
hideg víznél lényegesen több időt töltenek a felszín alatt áramolva, ezt a
triciumvizsgálatok és radiokarbon (14C) izotóp kormeghatározások egyértelműen
igazolták.

Ezek szerint például az egri források vize 7300 évvel ezelőtt
hullott le csapadék formájában a Bükk felszínére és szivárgott be a kőzet
résrendszerébe (DEÁK JÓZSEF 1989).

Az Egerszalók melletti közismert mélyfúrású kútból kifolyó
víz 13 200 éves, míg a bogácsi strand vize 15 000 éves. A források között
különösen ismertek a dél-bükki időszakos karsztforrások (Imó-kői-, Fekete-leni-,
Vöröskői-alsó-, Vöröskői-felső-forrás), melyek aktivitása a karsztvízszint
emelkedésével, csökkenésével áll összefüggésben. Hasonló működésű, kevéssé
látványos időszakos források a Hór-völgyben több helyen is előfordulnak,
ugyancsak közismert a Lillafüreden fakadó Soltészkerti-forrás, mely a
Létrás-tető és István-lápa térségének vizeit hozza felszínre.

Víznyelők

A Bükk vízrajzi képéhez nemcsak a karsztforrások, hanem a
víznyelők, népi elnevezéssel visszafolyók is hozzátartoznak. Ezekben réteg- és
hasadékforrások vagy időszakos vízfolyások vizei nyelődnek el. A bükki víznyelők
zöme időszakosan működik, kis vízhozamok idején a víz a nyelő előtt 50-60 m-rel
előbb, már a meder törmelékében eltűnik. A legismertebb állandóan aktív víznyelő
a Répáshuta melletti Pénz-pataki-víznyelő, kisebb hírűek a Rejteki-, a
Hollós-tetői-, a Rókafarmi-víznyelők vagy a Kaszás-kúti- és
Barátság-kerti-[Örvény-kői-]visszafolyó. A nyelőkben eltűnő vízfolyások oldó
hatásuk, vagy a magukkal szállított hordalék koptató - eróziós - hatása révén
vízvezető barlangrendszereket alakítottak és alakítanak ki, melyek járatai az
összegyűjtött befolyó, beszivárgó vizeket karsztforrásokba juttatják. A
legjelentősebb víznyelők 4 zónához kapcsolhatók, ahol a vízgyűjtő terület
nemkarsztos kőzetfelszínen alakult ki, a nyelőpont pedig a mészkőterület vízzáró
kőzethez közeli völgyi pontján.

Kis-fennsík: Barátság-kerti-[Örvény-kői-] visszafolyó (Szamentu-barlang)
- Sólyom-kútivíznyelő - Csókási-víznyelő - Kaszás-rétivisszafolyó vonala. A
nyelőkben eltűnő vízfolyások a Harica-forrásokban, a Felső-forrásban és a
Király-kútban jelennek meg ismét.

Nagy-fennsík: Bánkúti-visszafolyó - Istvánlápai-víznyelő.
Rajtuk kívül számos ismert víznyelő húzódik itt, többségük mögött jelentős
méretű, fokozottan védett barlangok találhatók: Diabáz-, Fekete-, Jáspis-,
Szivárvány-, Szepesi-, István-lápai-barlang és a Létrási-vizesbarlang. A
zónához vehetjük még a Borókás-töbrök térségét, ahol a Szinva-forrást tápláló
víznyelők alakultak ki.

Diósgyőri terület: Fehérkő-lápai-víznyelő -
Fényeskő-völgyi-víznyelő. Az itt eltűnő vizek a Diósgyőri-forrásokban látnak
ismét napvilágot.

Répáshuta - tapolcai-karsztterület, ahol a Diós-völgytől a
Rókafarmig tanulmányozhatók jelentős vízgyűjtő területű víznyelők. Ezek
hidrológiai hovatartozása még nem bizonyított, de minden valószínűség szerint
a miskolc-tapolcai forrásokat táplálják. A fentieken kívül még számos egyedi
és kisebb jelentőségű víznyelő ismert a Feketesár-réten, a Nagy-mezőn vagy a
Délkeleti-Bükkben (pl. Ilona-kúti-víznyelő). A konkrétan megállapítható
nyelési pontú víznyelők mellett számos völgyben ismerünk ún. medernyelőket.
Ezek csak úgy ismerhetők fel, hogy kisvízhozamok időszakában a völgyben folyó
patak folyamatosan egyre kisebb hozammal folyik tovább, végül eltűnik. Nagy
vizek idején a víz egy része szintén elnyelődik, de mert a nyelőképesség nem
nagy, a víz nagy része tovább folyik. Ilyen jellegű ismert medernyelős
völgyszakaszok alakultak ki a Kis-fennsíkon a Forrás-völgyben, a Száraz-völgy
felső szakaszán, a Délnyugati-Bükkben az Esztáz-kőnél és a Lökvölgyben.
Hasonló jellegű völgyek a Délkeleti-Bükk tűzköves mészkőből és dolomitból álló
karsztjára is jellemzők.

Vízfolyások

A hegység változatos földtani felépítése következtében nincs
egyenletesen behálózva patakok által. A mészköves területek jelentős része
vízfolyásmentes, a töbrös térszínek felszíni lefolyással nem rendelkeznek
(Kis-fennsík, Nagy-fennsík, Répáshuta környéke, Lófőtisztás - Dorongos,
Nagy-Kő-mázsa térsége).

Ellenben a pala-vulkanit kőzetekből álló területek kis hozamú
vízfolyásokkal sűrűn átszőttek. A Bükk hegységben eredő vagy a Bükkön átfolyó
patakok a Tisza vízgyűjtőjének részét képezik. A Déli-Bükk legjelentősebb
vízfolyása az Eger-patak, melynek vize Bükkszentmárton, Bekölce, Balaton
vidékéről származik, legjelentősebb táplálója a Mónosbéli-forrás csoport.

Az Eger-patakba - miután vize áthalad a magmás kőzetekbe
vésődött szarvaskői szurdokon - Felnémetnél ömlik bele a Tárkányi-patak, melynek
legnagyobb állandó forrása a felsőtárkányi Szikla-forrás. A Tárkányi-patakot kis
hozamú vízfolyások, a Délnyugati-Bükk palaterületén eredő patakok (Berva-,
Mész-, Mellér-völgyi-, Peskő-völgyi-, Gyetra-, Vöröskővölgyi-, Lök-völgyi-patak)
táplálják vizükkel, melyek kiszáradás és/vagy medernyelők miatt az év nagy
részében időszakosak. A Délnyugati- Bükk déli részén kis hozamú vízfolyások
ismertek (Ostoros-patak, Forró-kút, Síkfőkút forrásánál eredő vízfolyások,
Csortos-folyás, Cseresznyés-patak).

A Déli-Bükköt az időszakos Hór-patak választja ketté, mely
felső részén az időszakos Balla- és Pazsag-völgy, valamint az állandó vizű
Hosszú-völgy és Hideg-patak völgye vizeit fogadja magába. A Délkeleti-Bükkre a
medernyelők miatt száraz völgyek jellemzőek, rövid vízfolyás csak a Szent
Miklós-forrásnál és az Ilona-kútnál ered, de mindkettő elnyelődik a karsztban. A
Déli-Bükk északi peremén csordogálnak azok a rövid patakok, melyek a Répáshuta -
Bükkszentkereszt vonal mentén kialakult víznyelőkben tűnnek el. A hegységperemi
karsztforrásokból ered a Kácsi- és a Latorúti-patak.

A Bükk keleti végén fakad a Délkeleti-Bükk legnagyobb hozamú
patakja, a Hejő, mely a Miskolc-tapolcai-forrásoktól indul, s a Tiszába ömlik.
Tőle északkeletre található a csak felső szakaszán állandó vizű Tatár-árki-patak,
mely nagy vizek idején a Felső-Szinva-patakot táplálja. Vizének egy hányada a
felszín alatt a Tapolcai-forrásokba jut.

A Bükk-fennsík legjelentősebb vízfolyása a Bánkút melletti
Száraz-völggyel induló Garadna-völgyben található. A Garadna [patak] számos
karsztforrás (Garadna-, Margit-, Vekerle-, Eszperantó-forrás) és több kis patak
(Felső- Sebes-víz, Alsó-Sebes-víz, Három-kúti-völgy, Lencsés, Savós-völgy) vizét
veszi fel, mielőtt Lillafürednél a Szinvába ömlik. Ennek vize a Szinva- és
Bársonyos-forrásból ered, majd észak felé folyva felveszi a Szinva-Fő-forrás
vizét, valamint az időszakos Soltészkerti-forrás, továbbá az Anna-táró
forrásainak a vízműellátásból már kikapcsolt vizét. A Garadna torkolata után a
Szinva kelet felé veszi az útját, és magába fogadja a Csanyik-völgy patakjának
vizét (melyet a Forrás-völgy patakja gyarapít), valamint a Diósgyőri-források
vizét.

Az Északnyugati-Bükk vízfolyásai (Szalajka, Szána-,
Nagy-völgyi-, Méhecső-, Bán-, Csondró-patak) részben nagy vízhozamú
karsztforrásokból erednek, részben a palaterület rétegforrásaiból, illetve a
palán belüli mészkőlencsék kis forrásaiból (Szána-, Méhecső-, Barócz-,
Csondró-patak). Ezek a vízfolyások az Upponyi- hegységet is áttörő és a Sajót
tápláló Bánpatakba ömlenek. Az Északkeleti-Bükk vízfolyásai, elsősorban a
Kis-fennsík északi peremének karsztforrásaiból fakadnak, és a Sajóba ömlenek: a
Tardona-, és a Harica-patak közvetlenül, a Varbó- és a Galya-patak pedig a
Harica közvetítésével.

A Bükk patakjai nemcsak bő vizükről és természeti
környezetükről nevezetesek, hanem látványos édesvízi mészkő-felhalmozódásaikról
is. A forrás- és patakvizekből kivált mésztufaképződmények - amely a magába
foglalt, elpusztuló növényzet miatt likacsos szerkezetűek - gyakorlatilag minden
karsztforrás által táplált patakban megtalálhatók. Legjelentősebb a lillafüredi
Szinva-vízesés mésztufa lépcsője, melyben kis barlangüregek is kialakultak a
mészkiválással egy időben (szingenetikus barlangkeletkezés). Különlegesen szép
vízeséssorozat alakult ki a Szalajka-völgy, a Forrás-völgy és a Sebes-víz-völgy
mészkiválásain. A Vöröskő- völgyben és a Lök-völgyben - a patakmedrek egy-egy
szakaszán - ugyancsak találunk mészkiválást. Ómassa házainak egy része a
buszvégállomás felett mésztufára épült. A Szinva-völgyben a Szinva-forrás alatti
völgyszakaszban az édesvízi mészkő a 10 m vastagságot is eléri. A legnagyobb
felhalmozódás Mónosbél mellett ismert, ahol a Vízfő-forrás langyos vizéből vált
ki a mészanyag - már a felső pleisztocénben, de még napjainkban is keletkezik.

Tavak

A Bükk területén csak kis kiterjedésű tavakat ismerünk,
melyek zöme mesterséges.

Leginkább látogatott a Lillafüreden található Hámori-tó, mely
eredetileg természetes, de 1811-1813 között Fazola Frigyes a Szinva mésztufa
gátjának meghosszabbításával szabályozhatóvá tette a 400 000 m3 vizet tároló tó
lefolyását. Kisebb mesterséges tavak találhatók a fennsíkon Sebesvíz mellett és
Jávorkúton. A Szalajka-völgyben viszonylag jelentős pisztrángkeltető és -nevelő
tavakat találunk. Hasonlók a Garadna-völgyben, Újmassa közelében is vannak a
Margit-forrásnál. Kis mesterséges tó található Bélapátfalva mellett (Gyári-tó),
és a Lök-völgybe torkolló Oldal-völgyben.

A természetes eredetű tavak elsősorban időszakosak, melyek
egy-egy víznyelőben alakulhatnak ki a nyelőképességet meghaladó vízhozam esetén
(Fekete-sár-rét, Nagy-mező). Az év egy részében szabad vízfelületű fertéseket
inkább pocsolyának nevezhetjük.